“Mi is az a díjlovaglás?

A mai értelemben vett díjlovaglás tulajdonképpen a ló idomítottsági fokának vizsgája. Magyarországon a XIX. század második felére alakult ki. Maga a díjlovaglás elnevezés onnan származik, hogy a versenyek kezdetben az uralkodó I. Ferenc József tiszteletdíjáért folytak. Az első mérkőzést 1873-ban Pozsonyban rendezték katonai keretek között. A díjlovaglás először 1912-ben szerepelt az olimpián, Stockholmban. Tehát nem egy különálló lovassportról, hanem maga a ló “megszelidítésének” és betanításának magasszintű gyakorlásáról van szó. Ezért a továbbiakban idomító lovaglásnak nevezném. A két élőlény a ló és a lovas között a legszorosabb kapcsolatot igényli. A lovastól igen alapos  – évekig tartó- felkészülést igényel, mind elméletben és gyakorlatban is. Hiszen  az idomításban a ló-lovas kapcsolatában az erőszaknak még látszata sem lehet jelen, sem a tanítási szakaszban,  sem a tanultak bemutatása alatt. A segítségeknek láthatatlanoknak, az összmunkának harmónikusnak, könnyednek kell lenniük. A közös munka szépségét ez adja.

Mit értünk “klasszikus” lovaglás alatt?

Egyrészt az eredetét, hogy már több ezer éve fejlődik – sikereken és kudarcokon keresztül, míg eljutott a mai magasszintű idomítólovaglás kialakulásához. Másrészt a “klasszikus” lovaglás egy iskolaló idomítását tűzi ki célul, amely nemcsak a magasiskola mozdulataiban tűnik ki, hanem nyugodt, alkalmazkodó, engedelmes és kellemes mozgásával a lovasnak a lovaglást igazi örömmé teszi. Ez a követelmény világosan mutatja, hogy a lovaglás minden ágazatánál a cél ugyan az. Mindegy, hogy egy jól idomított ugró-, military-, vagy használati (hobby) lóról van szó, mindig nyugodt alkalmazkodó és engedelmes legyen.

Tehát  a “klasszikus” lovaglási elvek azok amik eredményesek és előre mutatnak. Lovunk számára a kitűzött feladatot úgy érjük el, hogy közben lovunk mentálisan tiszta marad, kedves együttműködést jelez vissza, testileg nem sérül (inak, izületek). Sőt a munkában meghatározó izmok fejlődésével, gyarapodásával külleme szebbé válik! Első lóidomárunk, aki a lópszichologiával is foglalkozott, a görög Xenophon volt. Tanai i.e. 4. százdból maradtak fenn és a mai napig érvényesek. A XVI. századig a sokszínűséget megélt lóidomításból szinte teljesen nélkülözték a Xenophon által oly szépen leírt lovas és ló közötti szellemi összhangot. Majd Antoine de Pluvinel, munkásságából sugárzik az időtlen művészet szelleme. Xenophonhoz hasonlóan Pluvinel is ellenzi, hogy a lovat akaratnélküli rabszolgaként kezeljük. A lovaglás az idő múlásával egyre művészibb lesz, és egyre jobban csiszolják a nagymesterek, mint például Newcastle hercege. Azonban ő még nem ismeri azokat a rendkívüli előnyöket, amiket a kiképző számára a helyesen lovagolt ellenvágta jelént azáltal, hogy biztosítja az egyenesre igazítást és a hátulsó lábaknak a súlypont irányába történő, élénk ugrásszerű mozgását. A mai balansz-ülésünkből adódó finom befolyás lehetőségeit, a rugalmasan hajlított térdfekvéssel és a “hajszálfinom” érzésben levő alsó lábszárral a ló közeli nyeregben, – csak a német Pinter von der Aue állapította meg. Majd 70évvel később a francia de la Guériniére terjesztette el, akinek a ma is működő bécsi Spanyol Lovaglóiskola alaptanait is köszönhetjük. Sajnos általános kultúrális ellaposodásunk miatt, a lovaglás művészete nagyon háttérbe került. Ne engedjük, hogy a segéderők és kinzóeszközök kora eljöjjön. Mert lovasok csak a ló hátán vagyunk, nélkülük csak gyalogosok!”

Csercsa Sándor!.